Folytatás

Klára nem állt fel azonnal az asztaltól. Csendben tette le a villát, majd a könyökeit a pultra támasztotta. A hűtőszekrény alig két lépésre volt, fehér, hétköznapi, tele nyaralásokból hozott mágnesekkel. Olyan megszokott volt, hogy éppen ez tette nyugtalanítóvá.

— Thomas — szólalt meg nyugodtan, talán túlságosan is nyugodtan még saját magához képest is —, mióta léteznek ezek a „titkok”?

Thomas végigsimított a haján, egy ösztönös, védekező mozdulattal.

— Nem titkok a szó igazi értelmében. Csak… dolgok, amikkel nem kellett volna foglalkoznod.

— Ami az én házamban történik, az mind az én dolgom — felelte Klára. — Főleg, ha megmondják, mit nem szabad kinyitnom.

Felállt, és a hűtőhöz lépett. Thomas ösztönösen tett egy lépést felé.

— Klára, kérlek. Beszéljük meg előbb.

— Most beszéljük meg — mondta, és kinyitotta a hűtő ajtaját.

A polcok majdnem üresek voltak. Túlságosan üresek egy olyan lakáshoz képest, ahol mindketten késő estig dolgoztak, és ritkán volt idejük apróbb bevásárlásokra. Nem voltak elrejtett dobozok, sem gyanús csomagok. Egyetlen dolog vonta magára a figyelmet: egy nagy, átlátszó, légmentesen záródó edény az alsó polcon. Kézzel írt címkével: „Sofiának”.

Klára lassan megfordult.

— Ki az a Sofia?

Thomas egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha eldöntené, kerül-e még, vagy végre beszél.

— A nővérem lánya.

— Tudom, hogy hívják az unokahúgodat — mondta Klára. — A kérdés az, miért az ő étele van a mi hűtőnkben? És miért mondtad, hogy ne nyissam ki?

Thomas mélyet sóhajtott.

— Mert Elena nem akarja, hogy bárki tudjon róla. Sofiának ritka anyagcsere-betegsége van. Az étrendje szigorúan szabályozott. Ez az étel speciális, megrendelt, nagyon drága. Elena nem akar magyarázkodást, sajnálatot, kérdéseket.

Klára néhány másodpercig hallgatott.

— És te úgy döntöttél, hogy én nem tudhatok róla?

— Úgy döntöttem, hogy nem kell bevonódnod — javította ki Thomas. — Elena rosszul érzi magát emiatt. Szégyelli. Egyértelműen azt mondta: „Senki, csak a család.”

— Én nem vagyok család? — kérdezte Klára halkan.

Thomas nem válaszolt azonnal. A hallgatása önmagáért beszélt.

— Tehát a hűtőnket használjuk, a terünket, az időnket, de az igazság nem tartozik rám — folytatta Klára. — És én egy suttogott beszélgetésből tudom meg, nem egy normális megbeszélésből.

— Nem akartalak megbántani — mondta Thomas. — Csak el akartam kerülni a feszültséget.

Klára óvatosan becsukta a hűtő ajtaját, nem csapta be.

— Tudod, mi okoz feszültséget? Az, hogy idegenként kezelnek a saját életemben.

Felé fordult.

— Ezt sokszor megtetted már, Thomas. Nem csak most. A nővéreddel, a szüleiddel, az „apró” döntésekkel, amelyek végül összeadódnak.

— Túlzás — mondta ő.

— Nem. Most látok először tisztán — felelte Klára. — Megszakadtam a munkában, értünk dolgoztam, felépítettem ezt a kényelmet. És közben te a lojalitásomat osztottad szét anélkül, hogy megkérdeztél volna.

Thomas válaszra nyitotta a száját, de Klára felemelte a kezét.

— Nem veszekedni akarok. Tudni akarom, hol állok.

Bement a hálószobába, majd visszatért azzal a határidőnaplóval, amelyben a határidőket, terveket, megtakarításokat vezette. Letette az asztalra.

— Ha egy csapat vagyunk, nincs olyan, hogy „ne nyisd ki”. Van olyan, hogy „ez történik”. Ha nem… akkor újra kell szerveznünk az életünket.

Thomas hosszan nézett rá.

— És ha mindent elmondok, maradsz?

Klára nem haraggal nézett vissza, hanem egy újfajta tisztasággal.

— Csak ott maradok, ahol nem tartanak az ajtó mögött.

Aznap este nem váltak el, és nem is békültek ki teljesen. De hosszú idő után először Klára úgy érezte, a kimerültségének értelme van: nem csak a munkáról szólt többé, hanem a határokról.

Lefekvés előtt rövid üzenetet küldött Elenának:

„Klára vagyok. Tudok Sofiáról. Ha segítség kell, szólj. De nem akarok többé kizárva lenni.”

Aztán leoltotta a villanyt. A hűtő ott maradt a konyhában, csukva. Már nem a titkok jelképe volt, hanem egy döntésé, amely éppen megszületett.