Folytatás
Otto Walter nem vette le a kabátját. Nyugodtan körbenézett, úgy, mint aki egy olyan térbe lép be, amely már eleve az övé, majd tekintetét Milára szegezte.
— Asszonyom, megkérhetem, hogy fejezze be a költöztetéssel kapcsolatos terveket? — hangja halk volt, de metsző. — Jogi értelemben ezek… nem léteznek.
Mila zavartan pislogott.
— Tessék? Maga kicsoda egyáltalán? — kérdezte erőltetett mosollyal. — Családi ügyet intézünk itt.
— Jogi ügyet, — javította ki a közjegyző, miközben kinyitotta a mappát. — És nem éppen az ön javára.
Lucas hirtelen megfordult.
— Miről beszélnek? — hebegte. — Anya… anya vidékre megy…
Eleonora lassan felállt az asztaltól. Nem sietett. Már nem volt miért.
— Nem, Lucas, — mondta nyugodtan. — Én nem megyek sehová. Ti mentek.
Mila felnevetett.
— Jó vicc. A lakás a családé. Lucas az örökös.
Otto diszkréten intett a közjegyzőnek.
— Az volt. Elméletben. — Aztán Eleonorára nézett. — Kezdhetjük?
— Igen, — felelte ő. — Itt az ideje.
A közjegyző olvasni kezdett, és minden egyes mondat úgy csapódott le, mint egy ütés.
A lakás Eleonora kizárólagos tulajdona volt. Haszonélvezeti jog nélkül, rejtett záradékok nélkül. Az a befektetési alap, amelyből Lucas éveken át élt, három hónappal korábban átszervezésre került. A számlák befagyasztva. A havi juttatások — megszüntetve. Az altenfeldi házat csendben eladták, az összeget pedig egy jótékonysági alapítványnak utalták át.
— De… — Lucas arca egyre sápadtabb lett. — De miért?
Eleonora először nézett rá igazán.
— Mert összekeverted a szeretetet a gyengeséggel. — Hangja nem remegett. — Mert ott ültél az asztalnál, és hagytad, hogy valaki kimondja: az anyád „ballaszt”.
Mila felugrott.
— Ez manipuláció! — kiáltotta. — Ellenem fordítod a fiadat?!
— Nem, — válaszolta Eleonora. — Te veszítetted el őt abban a pillanatban, amikor a pénz fontosabb lett az embereknél.
Otto intett a biztonsági embereknek.
— Harminc percük van elhagyni a lakást. Személyes holmik, a legszükségesebbek. A kulcsok itt maradnak.
— Lucas! — sikította Mila. — Mondj valamit!
Lucas mozdulatlanul állt. Élete során először nem volt hová elbújnia.
— Anya… — suttogta. — Nem hittem, hogy ezt megteszed.
— Én sem hittem, hogy szükség lesz rá, — felelte Eleonora. — De az igazi emberek a végső helyzetekben mutatkoznak meg. Te választottál.
Mila kiviharzott, maga után rángatva a bőröndöt. Lucas néhány pillanattal később követte, anélkül hogy visszanézett volna.
A lakásban csend lett.
Eleonora visszaült az asztalhoz. Friss kávét töltött.
— Köszönöm, Otto.
— Túl kegyes volt, — mondta a férfi. — Mások mindent porig romboltak volna.
Eleonora elmosolyodott — először azon a reggelen.
— Nem romboltam le semmit. Csak mindent a helyére tettem.
Aznap este szélesre tárta az ablakokat. A csatorna levegője betöltötte a szobákat. A parketta már nem nyöszörgött. A ház újra lélegzett.
Eleonora Kramer hosszú évek óta először volt egyedül.
És szabad.
