Folytatás

Az ajtó tompa csattanással csukódott be, és a lakásban nehéz csend telepedett meg. Klára néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd leült az ágy szélére. A keze remegett, de a mellkasában már nem az a korábbi zűrzavar volt. Valami új jelent meg benne — fájdalmas, de felszabadító tisztaság.

Jonas lassan lépett be a hálószobába. Nem szólt semmit. Leült az íróasztal melletti székre, és mélyet sóhajtott, mintha csak most érezné meg az elmúlt napok súlyát.

— Elment — mondta végül.

— Tudom — válaszolta Klára nyugodtan. — Hallottam az ajtót.

Néhány pillanatnyi csend következett. Ezúttal Jonas nem próbálta mentegetőzéssel vagy magyarázkodással megtörni.

— Igazad van, Klára — szólalt meg halkan. — Hagytam, hogy túl messzire menjenek a dolgok.

Klára ránézett. Először hosszú idő után nem azt a megijedt kisfiút látta a szemében. Bűntudat volt ott. És valami, ami elszántságra emlékeztetett.

— Nem csak az anyádról van szó — mondta Klára. — Hanem rólad és rólam. Arról, hogy ebben a harcban egyedül maradtam.

Jonas bólintott.

— Féltem. Féltem, hogy megbántom, féltem, hogy elveszítem az elismerését. De észre sem vettem, hogy közben téged bántalak.

Klára érezte, ahogy a torkában oldódni kezd a csomó.

— Tudod, mi fájt a legjobban? Nem a falak, nem a törölközők. Hanem az, hogy nem engem választottál. Nem anyád ellenében, hanem társként.

Jonas felállt, és közelebb lépett hozzá.

— Most téged választalak. És nem csak most. Minden alkalommal. De meg kell tanulnom, hogyan.

Aznap este már nem beszéltek sokat. Kinyitották az ablakokat, hogy kimenjen a festékszag, elpakolták az ecseteket, lezárták a festékesdobozokat. A pisztáciazöld falak maradtak, de Klára először nem a betolakodás jelképeként látta őket, hanem egy drágán megfizetett leckeként.

A következő napokban Jonas felhívta Elsát. A beszélgetés nem volt könnyű. Voltak szemrehányások, könnyek, vádak. De voltak világos határok is. A látogatásokat előre egyeztetik. A döntéseket ketten hozzák meg. A lakás — az ő otthonuk.

Elsa nem fogadott el mindent. Talán soha nem is fog. De egy dolgot megértett: többé nem ő áll a fia élete középpontjában.

Klára számára a változás nem volt hirtelen, de valódi volt. Megtanulta, hogy a szeretet nem jelent végtelen tűrést, és hogy a békét nem a saját hangja árán kell megvennie. Megtanult bűntudat nélkül nemet mondani.

Egy vasárnap, a kanapén ülve, egy csésze teával a kezében, Klára a zöld falakat nézte, és halványan elmosolyodott.

— Tudod mit? — mondta. — Talán a pisztáciazöld mégsem olyan rossz.

Jonas elnevette magát.

— Látod? Néha a változások nagyon rossz csomagolásban érkeznek.

Klára egy pillanatra lehunyta a szemét. A ház újra az övé volt. És hosszú idő óta először valóban otthon érezte magát.