Folytatás

Elsa azon az éjszakán szinte egyáltalán nem aludt. A közjegyző szavai újra és újra visszhangoztak a fejében, makacsul, mintha nem akarnának elhalni: „Ön az egyetlen örökös.”

Martin mellette ült, a fejtámlának támaszkodva, némán bámulva a plafont.

— Nem kell most semmiről döntenünk — szólalt meg végül. — Még mindig a hatása alatt vagy.

Elsa bólintott, bár tudta, hogy nem a döntésekről van szó. Az igazi kérdés a miért volt. Miért éppen Heinz bácsi, akivel sosem volt különösebben szoros kapcsolata, miért őt választotta. Voltak nála közelebbi, jelenlévőbb, nyilvánvalóbb rokonok is.

Néhány nappal később belépett Kramer közjegyző irodájába. A helyiségnek régi papír és kihűlt kávé illata volt. A férfi egy vékony dossziét nyitott ki, és elővett egy megsárgult levelet.

— Ezt is önnek hagyta — mondta. — Kifejezetten kérte, hogy egyedül olvassa el.

Elsa mellkasa összeszorult. Óvatosan felbontotta a borítékot, és olvasni kezdett.

„Elsa,

Ha ezeket a sorokat olvasod, már nem vagyok. Ne lepődj meg a döntésemen. Csendben figyeltem. Láttam, mennyit dolgoztál, mennyiről mondtál le, és hogy soha nem vártál semmit cserébe. Te voltál az egyetlen a családban, aki úgy látogatott meg, hogy nem akart tőlem semmit. Az egyetlen, aki meghallgatott. A lakásom nem jutalom, hanem folytonosság. Vigyázz rá — vagy tedd vele azt, amit a legjobbnak látsz.”

Elsa leengedte a levelet. A keze remegett.

A hír nem maradt sokáig titokban.

Az első családi összejövetelen a hangulat érezhetően megváltozott. A mosolyok erőltetettek voltak, a kérdések túlságosan célzottak, az érdeklődés pedig hirtelen túlzott.

— Ez nagy felelősség — jegyezte meg Helga, látszólag nyugodt hangon. — Egy lakás nem játék.

— Pontosan — tette hozzá Leon. — Főleg, hogy ti most költöztetek be a sajátotokba.

Elsa hallgatta őket, nem szólt közbe. Figyelt. Tekinteteket, szüneteket, hangsúlyokat. Minden világosabb lett, mint valaha.

— És mit tervezel? — kérdezte Helga egyenesen.

Elsa felnézett.

— Eladom.

A csend hirtelen nehezedett rá az asztalra.

— El… eladod? — ismételte Helga zavartan.

— Igen — felelte Elsa nyugodtan. — A pénzt arra fogjuk használni Martinnal, ami igazán számít.

— Mégpedig? — kérdezte valaki.

— Szabadságra — mondta egyszerűen.

Aznap este, amikor kettesben maradtak, Martin sokáig nézte őt.

— Biztos vagy benne?

— Igen. — Elsa az ablakhoz lépett. — Nem akarom, hogy az a lakás viszály forrása legyen. Nem akarom, hogy emiatt közeledjenek hozzám az emberek.

Néhány hónappal később a lakást eladták. A pénzből teljesen felújították az otthonukat, és létrehoztak egy kis független kiadót — Elsa régi álmát, amelyet évekig csak magában dédelgetett.

Helga távolságtartóbb lett. Leon és Ingrid ritkábban jelentkeztek. De az a nyugalom, amely az életükbe költözött, valódi és mély volt.

Egy este Elsa egy kis dobozba tette Heinz bácsi levelét, régi fényképek mellé.

— Igaza volt — mondta halkan. — Minden örökség elárul valamit arról, kik vagyunk mások számára.

Martin elmosolyodott.

— És arról is, kik akarunk lenni.

Elsa lekapcsolta a villanyt. Hosszú idő óta először nem érzett félelmet. Csak azt a bizonyosságot, hogy jól döntött.