Folytatás

Lassan letettem az asztalra a lekváros tálkát, és megtöröltem a kezem a kötényemben, mintha ez az apró, megszokott mozdulat képes lenne visszahozni valamiféle biztonságos rendet. Helga Martens nyugodtan kortyolgatta a cikóriakávéját, mintha az imént nem az életünket forgatta volna fel, hanem csak a napi híreket vitattuk volna meg.

— Ne dramatizáljátok túl — mondta hűvösen. — A lakás az én nevemen van. Jogom van eldönteni, mit kezdek vele.

A szavai nehezen zuhantak ránk, mint a kövek. Lukas arca elvörösödött. Jól ismertem már ezt a pillantást: a düh és a tehetetlenség között őrlődött.

— Anya, mi nem ideiglenes albérlők vagyunk — mondta feszült hangon. — A családod vagyunk. A feleségem időt, pénzt, idegeket fektetett ebbe a lakásba. Számláink vannak, szerződéseink!

Helga enyhén megvonta a vállát.

— A számlák nem jelentenek tulajdonjogot.

Mély levegőt vettem. Tudtam, hogy ha most hallgatok, az már nem béke, hanem megadás lenne. A folyosói szekrényhez léptem, kihúztam az alsó fiókot, és elővettem a vékony, kék mappát, amely hónapok óta ott lapult.

— Igaza van, Martens asszony — mondtam lassan. — A számlák valóban nem jelentenek tulajdont. De a közjegyzői okiratok igen.

A mappát az asztalra tettem, közvetlenül a cikóriás csésze mellé. Helga felvonta a szemöldökét, láthatóan ingerülten.

— Miféle ostobaság ez?

— Nem ostobaság — feleltem nyugodtan. — Ezek azok az iratok, amelyek szerint ennek a lakásnak a fele az enyém.

Lukas hirtelen felém fordult.

— Tessék?

Kinyitottam a mappát, és eléjük csúsztattam a rendezett, aláírt, lepecsételt dokumentumokat.

— Amikor apám meghalt, örökséget kaptam. Azt a pénzt fektettem be a felújításba. De a biztonság kedvéért közös tulajdonról szóló szerződést kötöttem. Hivatalosan bejegyeztettem. Te tudtál róla, Lukas. Csak nem akartam konfliktust.

Helga remegő kézzel vette fel a papírokat. Elolvasta, majd újra elolvasta őket, végül levette a szemüvegét.

— Ez… ez nem lehet igaz.

— Pedig az — mondtam halkan. — És van még valami. A szerződés szerint bármilyen eladáshoz mindkét tulajdonos beleegyezése szükséges.

Először láttam rajta valódi bizonytalanságot. A tekintete az asztalra esett, mintha ott keresné a kapaszkodót.

— Tehát… nem adhatom el?

— Nem nélkülem — feleltem. — És nem anélkül, hogy erről civilizált módon beszélnénk.

Hosszú csend következett. Lukas az asztal alatt megszorította a kezem.

Végül Helga felállt.

— Időre van szükségem — mondta mereven. — Nektek is.

És elment.

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, mindketten mozdulatlanul maradtunk. Aztán Lukas idegesen felnevetett.

— Ezt nem hiszem el.

— Én sem — feleltem. — De néha a béke túl nagy árat követel.

Aznap este elpakoltuk az asztalt, lecseréltem a lekváros foltos abroszt, és kitártam az ablakokat. A lakás végre csendes volt.

Nem tudtam, mi következik ezután. De egy dolgot biztosan tudtam: többé nem voltam láthatatlan a saját életemben.

És először éreztem igazán, hogy ez a lakás talán valóban az otthonunkká válhat.