Folytatás
Marta azon az éjszakán nem aludt. Nem a veszekedés miatt, hanem az azt követő csend miatt. A lakásban uralkodó hallgatás sűrű volt, szinte tapintható, mint egy fal kettejük között. Thomas egyenletesen lélegzett álmában, annak az embernek a nyugalmával, aki ártatlannak hiszi magát. Marta hanyatt feküdt, a plafont bámulta, és nem bárányokat számolt, hanem az évek során tett apró engedményeket.
Reggel ő kelt fel először. Csak magának főzött kávét. Aztán kinyitotta a laptopját, és belépett a közös számlákba. Minden pontosan úgy volt, ahogy sejtette: apró utalások, ismétlődő mozgások, semmi feltűnő — de együtt egy világos mintát rajzoltak ki. Egy férfi mintáját, aki már régóta készítette az útját kifelé.
Felhívta az ügyvédet. A hangja nyugodt volt, szinte tárgyilagos. Amikor letette a telefont, nem megkönnyebbülést érzett, hanem tisztaságot. Először nagyon sok idő után.
Thomas ekkor lépett be a konyhába, frissen mosakodva, annak az embernek a reményével az arcán, aki abban bízik, hogy a vihar elmúlt.
— Van kávé? — kérdezte.
— Neked nincs — felelte Marta, anélkül hogy ránézett volna.
Thomas látványosan felsóhajtott.
— Tényleg mindent el akarsz dobni egy félreértés miatt?
Marta ekkor ránézett. Nem dühösen. Nem könnyekkel. Olyan nyugalommal, ami jobban megijesztette, mint bármilyen kiabálás.
— Nem dobok el semmit, Thomas. Csak nem cipelek tovább olyasmit, ami nem az enyém.
— Túlzásba esel.
— Nem. Csak túl későn lettem figyelmes.
Egy vékony dossziét csúsztatott elé. Thomas értetlenül nyitotta ki. Aztán elsápadt.
— Mi ez?
— A valóság. Számlakivonatok, üzenetek, bizonyíték arra, hogy a „majdnem a zsebben” nem vicc volt.
Megpróbált megszólalni, de nem talált szavakat. Marta felállt, felvette a kabátját.
— Beadtam a kérelmet. Botrány nélkül. Bosszú nélkül. Pont azt kapod, amit akartál: szabadságot. Csak az én hátterem nélkül.
— Marta… — suttogta. — Én…
— Ne mondj semmit. Eleget beszéltél akkor, amikor azt hitted, nem hallom.
Az ajtó lassan csukódott be. Dráma nélkül. Könnyek nélkül.
Este Marta végigsétált ugyanazon az utcán. Elhaladt a kávézó előtt. Az asztal üres volt. Az üvegben tükröződő alakja más volt. Nem az a fáradt nő nézett vissza rá, aki alkudozott a saját békéjével. Hanem valaki, aki visszaszerezte a terét.
A telefon rezgett. Üzenet Thomas-tól. Nem nyitotta meg.
Mert néha az igazi győzelem nem az, hogy válaszolsz. Hanem az, hogy továbblépsz.
És először nagyon hosszú idő után Marta úgy mosolygott, hogy nem kérdezte meg magától, szabad-e.
