Folytatás

Helga Vogel a kezét az asztalra tette, kihúzta magát, mintha egy olyan összecsapásra készülne, amelyet már régóta várt.

— Azt akarjátok mondani, hogy nem gondoskodhatok a saját fiamról? — kérdezte hidegen. — Mindezek után, amit értetek tettem?

Marta felemelte a tekintetét. A hangja nyugodt volt, de határozott.

— Ez nem a gondoskodásról szól. Hanem a határokról. Arról, hogy ez a lakás a mi otthonunk. És hogy senkinek nincs joga ide belépni a beleegyezésünk nélkül.

Helga szoros mosollyal reagált.

— Határok… Milyen modern szó. Az én időmben a családban nem voltak zárt ajtók.

— A te idődben talán nem, — szólalt meg Jonas halkan, de határozottan. — De most mi egy külön család vagyunk. És világosnak kell lennie, hol ér véget a gondoskodás, és hol kezdődik az ellenőrzés.

Helga először látszott meglepettnek. Tekintete Martáról a fiára siklott, mintha most próbálná újra felismerni őt.

— Tehát az ő oldalán állsz, — mondta lassan.

— Nem oldalakról van szó, anya, — válaszolta Jonas. — Hanem a tiszteletről.

A szobában súlyos csend telepedett meg. Marta érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, de már nem félt. Végre kimondták az igazságot.

— Láttuk a felvételeket, — folytatta Jonas. — Átkutattad a dokumentumainkat. Elvittél papírokat. Mit kerestél?

Helga elfordította a tekintetét.

— Csak ellenőriztem, — mondta rövid szünet után. — Biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben van.

— Elvitted az iratokat, — vágott közbe Marta. — Szerződéseket. Személyes dokumentumokat. Hol vannak?

Helga mélyet sóhajtott, mintha feladná a játszmát.

— Magamhoz vittem őket, — ismerte be. — Fontosnak tűntek. Ti szétszórva tartjátok a dolgaitokat.

Marta felállt.

— Ez jogellenes, — mondta világosan. — És súlyos dolog.

— Ne túlozz, — csattant fel Helga. — Jonas anyja vagyok, nem bűnöző.

— Pontosan ezért fáj ennyire, — válaszolta Marta. — Mert bizalommal fogadtunk az életünkbe.

Jonas is felállt.

— Anya, — mondta nyomatékosan, — azt akarom, hogy hozd vissza a dokumentumokat. Mindet. Ma.

Helga hosszasan nézett rá, majd bólintott.

— Rendben. Holnap elhozom őket.

— Nem, — válaszolta Jonas. — Ma.

Néhány másodpercig úgy tűnt, Helga tiltakozni fog. Aztán felkapta a táskáját és felállt.

— Értem, — mondta hidegen. — Úgy látszik, már nincs itt hely számomra.

— Van hely, — mondta Marta halkan. — De nem titokban. Nem engedély nélkül. Nem fölöttünk átlépve.

Helga nem felelt. Szó nélkül távozott.

Az ajtó becsukódott. A lakásban nehéz csend maradt utána, de ez már más volt — nem félelem, hanem felszabadulás.

Jonas Martához fordult.

— Sajnálom, hogy nem hittem neked az elején, — mondta. — Hallgatnom kellett volna rád.

Marta bólintott.

— A lényeg, hogy most megteszed.

Másnap Helga visszahozta a dokumentumokat. Az asztalra tette őket, felesleges megjegyzések nélkül. A kulcsokat nem kérte vissza.

Hetek teltek el. A látogatások ritkábbak lettek, és mindig előre egyeztetettek. A kapcsolat nem volt meleg, de korrekt volt.

Egy este Marta ismét a szekrénynél állt, de most halvány mosollyal. Minden a helyén volt. Semmi nem tűnt el. Semmi nem mozdult el magától.

Hosszú idő után először az apartman valóban az otthona volt.