Folytatás
Margaret által indított háború nem egy napig tartott, és nem is kettőig. Hetekig húzódott. Telefonhívások Thomas munkahelyére, hosszú üzenetek tele szemrehányással, „véletlen” látogatások a legalkalmatlanabb időpontokban. Minden beszélgetés ugyanarra futott ki: Elina önző, számító, és előbb-utóbb mindent elvesz Thomas alól.
— Egy nap még az utcára tesz — ismételgette Margaret. — Ma lakása van, holnap már te leszel felesleges.
Eleinte Thomas próbált ellenállni. Azt mondta, szereti Elinát, hogy együtt kezdték az életüket, hogy nem lehet mindent anyja szemén keresztül nézni. De napról napra csendesebb lett. Távolságtartóbb. Elina érezte, hogy köztük nem veszekedések nőnek, hanem hallgatások. És ezek sokkal veszélyesebbek.
Egy este, amikor Elina új lakásából indultak hazafelé, Thomas hirtelen megállt az utcán.
— Beszélnünk kell — mondta.
Elina már tudta, miről lesz szó.
— Rólunk… és a lakásról — folytatta Thomas. — Sok mindent átgondoltam. Anyám talán túlzásba esik, de van igazság abban, amit mond. Nem akarom úgy érezni magam, mintha vendég lennék a saját házasságomban.
Elina lassan ránézett.
— Azt mondod, hogy ha nem vagy tulajdonos, akkor nem vagy férj?
— Nem így értettem… csak biztonságot szeretnék.
— Biztonságot… vagy hatalmat? — kérdezte halkan, de határozottan.
Thomas nem válaszolt.
Abban a pillanatban Elina megértette: nem a négyzetméterekről van szó. Nem is a papírokról. Hanem arról, hogy Thomas az anyja által belé ültetett félelmet választotta a köztük lévő bizalom helyett.
— Tudod, mit mondott a közjegyző? — szólalt meg Elina. — Hogy rengeteg nő ül vele szemben sírva, miután „a család kedvéért” mindent átírt. És végül semmijük sem maradt. Én nem akarok közéjük tartozni.
— Akkor nem teszel semmit? — kérdezte Thomas ingerülten.
— De igen — felelte Elina nyugodtan. — Fogok tenni valamit.
Másnap Elina végleg átköltözött az örökölt lakásba. Nem volt botrány. Nem voltak vádak. Odaadta Thomasnak a kulcsot, és csak annyit mondott: mindig szívesen látja — mint férjet, nem mint tulajdonost.
Thomas nem ment el.
Margaret viszont igen. Dühösen, diadalittasan állt az ajtóban.
— Szétverted a családot! — kiabálta.
Elina nyugodtan nézett rá.
— Nem én — mondta csendesen. — Ön akkor tette tönkre, amikor a szeretetet szerződéssé akarta alakítani.
Az ajtó lassan becsukódott.
Hónapok teltek el. Elina újra dolgozott — most már csendben, nyugalomban, a saját otthonában. Az ügyfelek visszatértek. Az önbizalma is. A válás gyors volt és hűvös. Thomas nem kért semmit. Talán büszkeségből. Talán szégyenből.
Egy reggelen Elina a balkonon állt, és a parkot nézte. Elmosolyodott. Először hosszú idő után nem érzett bűntudatot amiatt, hogy önmagát választotta.
Mert néha az igazi család csak akkor kezdődik, amikor van bátorságod elmenni.
