Folytatás
Hanna nem tudta, mennyi ideig ült így, üres tekintettel. A szíve nehézkesen, szabálytalanul vert, mintha minden dobbanás egy megválaszolatlan kérdés lett volna. Nem sírt. A könnyek nem jöttek. Helyettük mély, éles fáradtság telepedett rá.
Amikor Leon este visszatért, ébren találta, az ablak felé nézve.
— Anya… jól vagy? — kérdezte halkan, érezve, hogy valami megváltozott.
Hanna felé fordította a fejét. Mosolya gyenge volt, de határozott.
— Leon, a ház… számomra már nem létezik.
Leon egy pillantásból megértette. Az állkapcsa megfeszült, kezei ökölbe szorultak.
— Tudtam, hogy Elsa sok mindenre képes, de erre… — elhallgatott, nehogy kimondjon többet.
— Nem csak a házról van szó, — mondta Hanna nyugodtan. — Arról szól, kik vagyunk mi a gyermekeink számára. Mennyit érnek az emlékeink a pénz mellett.
A következő napokban valami megváltozott benne. Nem beszélt többé a kertjéről, a virágokról. Kérdéseket tett fel az orvosoknak, iratokat kért, az egyik nővérrel ügyvédről beszélt. Nem bosszúból. Tisztánlátásból.
Amikor Elsa meglátogatta, drága csokorral és merev mosollyal, Hanna az ágy szélén ülve fogadta, egyenes háttal, tiszta tekintettel.
— Anya, eljöttünk megbeszélni, mi lesz tovább, — mondta Elsa sietve. — A lakás majdnem kész, tetszeni fog.
— Nem, — felelte Hanna egyszerűen.
Elsa pislogott.
— Hogyhogy „nem”?
— Nem költözöm sehova. És nem hoznak többé „a javamra” döntéseket anélkül, hogy megkérdeznének.
— Anya, ne dramatizálj. A papírok törvényesek.
— Tudom, — bólintott Hanna. — De a nyugalmam nem ott van, ahol a papírok. Bennem van. És azt többé nem alkuszom meg.
Elsa először maradt válasz nélkül.
A kórházból való elbocsátás után Hanna nem költözött lakásba. Leonhoz költözött. Egy szerény házba, amely tele volt hangokkal, gyereknevetéssel, élettel. Meséket kezdett mondani az unokáknak a nagyapjukról, virágokat ültetett cserepekbe az erkélyen.
Egy reggel üzenetet kapott Elsától. Szárazat. Hivatalosat. Pénzről, befektetésekről. Hanna elolvasta, majd lezárta a telefont.
Végre megértette: egyes veszteségek nem büntetések, hanem felszabadulások.
Az otthona többé nem falakból állt. Emberekből állt.
És hosszú idő után először a szíve — bár fáradt volt — nyugodtan vert.
