Folytatás
Elina kilépett az utcára, és egy pillanatra megállt, szorosabban markolva a táskája fülét. A hűvös levegő kitisztította a gondolatait, de nem űzte el a mellkasában ülő nyomást. Hosszú idő óta először nem sietett sehova. Tudta, hogy időben beér a klinikára, mégis lassabban lépdelt, mintha egy része nem akart volna továbbmenni anélkül, hogy eldöntené, mihez kezdjen a saját életével.
A munkanap nehézkesen telt. Páciensek, kartonok, hívások, sürgős esetek. Elina gépiesen működött, mint egy pontosra beállított óra, de a szakmai mosoly mögött nyugtalan gondolatok gyűltek. Valahányszor megrezzent a telefonja, összeszorult a gyomra. Marten neve nem jelent meg a kijelzőn. Sem üzenet, sem érdeklődés. Csak csend.
Csak az esti órákban, amikor indulni készült, kapott egy hívást egy idősebb kolléganőjétől, Irinától, aki már régóta aggódó, megértő tekintettel figyelte őt.
— Jól vagy? — kérdezte egyszerűen.
Ez az egyszerű kérdés elég volt. Elina szeme megtelt könnyel. Nem ment bele részletekbe, de először mondta ki hangosan: kimerült. Nem a munkától — az otthoni helyzettől.
Hazafelé menet kerülőt tett. Betért egy kis, majdnem üres kávézóba. Közel egy órán át ült ott, ismeretlen embereket figyelve, és azon gondolkodva, mennyire beszűkült az élete az elmúlt évben. Amikor felállt, a döntés már megszületett benne.
Otthon égett a villany. Marten az asztalnál ült, a telefonját nyomkodva. Meglepődve nézett fel.
— Hol voltál?
— Gondolkodtam — válaszolta Elina nyugodtan.
Nem emelte fel a hangját. Nem vádaskodott. Csak elmondta az igazat: hogy nem bírja tovább egyedül vinni a terheket, hogy a tettek nélküli ígéretek már semmit sem érnek, és hogy az, hogy ő fizet mindent, miközben Marten az anyját segíti, nem nemes gesztus, hanem felelősség elől való menekülés.
Marten magyarázkodni próbált, védekezett, de a szavai üresen csengtek. Elina ezúttal nem szakította félbe. Hagyta beszélni, egészen addig, amíg el nem hallgatott.
— Két lehetőséged van — mondta végül. — Vagy valóban hozzájárulsz, nem holnap, nem „majd egyszer”, hanem most. Vagy különválnak az útjaink.
Hosszú csend következett. Ebben a csendben Elina megértett valami alapvetőt: nem a szakítástól félt. Attól félt, hogy benne ragad egy olyan életben, ahol mindig ő tart meg mindent.
Marten két nappal később elment. Nem veszekedéssel, nem csapkodó ajtókkal. Csak egy bőrönddel és sok kimondatlan szóval. Elina sírt azon az estén, de a könnyei furcsa módon könnyűek voltak.
Egy hét múlva a lakás üresebbnek tűnt, de ő szabadabban lélegzett. És hosszú idő után először, amikor reggel bezárta maga mögött az ajtót, pontosan tudta, hová tart — nemcsak munkába, hanem közelebb önmagához.
