Folytatás

Óvatosan hajtottam szét a blokkot, mintha a papír bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Ötezer euró. Egy összeg, ami nem véletlenül keveredik egy kabátzsebbe — nem harminc év kiszámított élet, pontosan fizetett számlák és akciós katalógusokból választott nyaralások után. Újra és újra elolvastam a dátumot, az időpontot, az üzlet nevét. Egy kézműves bútorműhely a város másik felén. Semmi köze nem volt a munkájához, és semmi jel nem utalt arra, hogy nekem szánt ajándék lenne — ezt nyugodt, már-már hideg bizonyossággal tudtam.

A blokkot letettem az asztalra, a felvágott hagyma és a kés mellé. A leves csendesen főtt, mit sem sejtve arról, hogy a konyhámban megszokott rend éppen megrepedt.

— Emma! — Markus hangja kiszűrődött a hálószobából, gyengének tűnt, mégis parancsoló volt. — Azt hiszem, felment a lázam.

Nem mozdultam. Hosszú évek óta először nem siettem. Lezártam a tűzhelyet, lefedtem az edényt, és leültem egy székre. A kezemet néztem. Ugyanazokat a kezeket, amelyek hőmérőket, kanalakat, forró homlokokat tartottak, születési anyakönyvi kivonatokat és később kórházi papírokat. Kezeket, amelyek soha nem tartottak az enyémből való titkot.

A blokkal a kezemben léptem be a hálószobába.

— Markus, mondtál már igazat csak azért, mert elfáradtál a hazugságban? — kérdeztem nyugodtan.

Kinyitotta az egyik szemét. Aztán a másikat is. A láz mintha hirtelen eltűnt volna.

— Miről beszélsz?

Átnyújtottam neki a papírt. Nem kérdezte meg, mi az. Azonnal tudta. Először mélyet sóhajtott — kissé teátrálisan, majd egészen őszintén.

— Nem így akartam, hogy megtudd — mondta végül. — Nem most.

— Akkor mikor? — kérdeztem. — Amikor a gyerekek? Amikor öregek leszünk? Vagy soha?

Feltámaszkodott az ágyban. Már nem tűnt betegnek. Csak fáradtnak.

— A műhely… nem nekem van, Emma. Neked.

A szám sarkában akaratlanul is megjelent egy rövid, hitetlen mosoly.

— Nem értek a bútorokhoz.

— De értesz a felújításhoz — mondta halkan. — Az anyád régi szekrénye, az a pincebeli asztal… új életet adtál nekik. Láttalak éjszakánként dolgozni, amikor azt hitted, alszom.

Beszélni kezdett arról, hogyan adta el a régi óráját, hogyan tett félre csendben, hónapról hónapra, és arról az elképzelésről, hogy szeretne nekem valamit adni, ami nem kötelességből fakad. Egy teret. A sajátomat.

Végighallgattam, anélkül hogy félbeszakítottam volna. Bennem közben valami lassan levált — nem düh volt, nem is öröm, hanem egy régi fáradtság, amely először talált értelmet.

— És a láz? — kérdeztem.

Bűnbánóan elmosolyodott.

— Talán egy kicsit eltúloztam.

Felálltam, és odanyújtottam neki a levest. Nem azért, mert muszáj volt. Hanem mert akartam.

Néhány hónappal később a műhely megnyílt. Nem volt nagy, nem volt tökéletes. De világos volt. A frissen vágott fa illata felváltotta a főtt hagymáét. Markus többé nem követelt levest az első huzatra. Megtanult egyedül felhúzni a gyapjúzoknit.

Egy őszi reggelen rájöttem, hogy már nem csak azért élek, hogy valakiről gondoskodjak. Hanem magamért is.

És akkor értettem meg, hogy ez volt a legnagyobb változás mind közül.