Folytatás
Azon a napon a ház hirtelen túl kicsivé vált mindannyiuk számára.
A hálószobában történt jelenet után Helena nem szólt többé. A fotelben ült, összekulcsolt kézzel, nehezen lélegezve, várva, hogy valaki odalépjen hozzá, megnyugtassa, bocsánatot kérjen tőle. Hozzászokott ehhez. Évtizedeken át a hallgatása erősebb fegyver volt, mint bármilyen szemrehányás.
De most senki nem ment oda hozzá.
Elina kiment az udvarra. A hideg levegő megcsípte az arcát, de hosszú idő óta először érezte úgy, hogy valóban kap levegőt. Marcus az ajtóban maradt, tekintete ide-oda járt az anyós és a felesége között. Benne csendes küzdelem zajlott — a konfliktuskerülő ember és a férfi között, aki saját kezével építette fel az életét.
Az este nyomasztó csendben telt el. Helena nem rendezett át semmit, nem adott utasításokat. Egyedül vacsorázott, lassan, szinte demonstratívan. Sóhajtott néhányszor — éppen elég hangosan ahhoz, hogy hallják.
Lefekvés előtt Marcus megszólalt.
— Helena, beszélnünk kell.
A nő felnézett, már készen állva a drámára.
— Természetesen. Gondolom, most közlöd, mikor kell elmennem.
— Nem erről van szó — mondta Marcus nyugodtan, de határozottan. — Meg kell értened valamit: ez a ház a miénk. Elináé és az enyém. Te itt vendég vagy. Nem tulajdonos. Nem irányító.
Helena kinyitotta a száját, de Marcus folytatta:
— Nem tagadom, hogy hatással voltál az életünkre. Hogy szereped volt benne. De a befolyás nem jelent tulajdont. A tanács nem tégla. A szándék nem alap.
A szavak súlyosan hullottak le, pontos, megkerülhetetlen ütésekként.
— Én dolgoztam itt nap mint nap — mondta. — Én raktam a falakat. Én emeltem ezt a tetőt. És nem engedem többé, hogy a munkámat eltöröljék vagy más sajátítsa ki.
Elina visszafordult, és ránézett. Először nem félelemmel, hanem hálával.
Helena sírni kezdett. Nem színpadiasan. Nem hangosan. Hanem meglepetten — mint valaki, aki rájön, hogy a régi módszer már nem működik.
— Csak szükséges akartam lenni — mondta halkan. — Nem félreállítva maradni.
Elina közelebb lépett.
— Szükségesnek lenni nem azt jelenti, hogy irányítunk, anya. Része lenni az életünknek nem azt jelenti, hogy vezeted azt.
Nehéz napok következtek. Hallgatások. Hosszú beszélgetések. Könnyek. De világos határok is. Marcus megjavította a kerítést. Visszaállította a határt. Fizikailag és jelképesen is.
Helena lassan visszaköltöztette a dolgait a saját házába. Nem azonnal. De botrány nélkül. Szomszédok nélkül. Előadás nélkül.
Amikor elment, nem mondott semmi drámait. Csak ennyit:
— Talán összekevertem a szeretetet azzal a joggal, hogy döntsek.
A tavasz lassan érkezett meg.
Az udvarban kivirágoztak a virágok, amelyeket Elina egyedül ültetett. A kerítés egyenesen állt. A ház csendes volt. Az övék.
Egy reggelen Marcus befejezte a szekrényt a gyerekszobába. Gondosan csiszolta, olyan figyelemmel, amelyet csak azok ismernek, akik értelemmel építenek.
Elina nézte, majd elmosolyodott.
— Most már tényleg a mi otthonunk — mondta.
Marcus bólintott.
Nem azért, mert valaki megengedte nekik.
Hanem mert megtanulták megvédeni.
