Folytatás

Január elseje csendesen érkezett meg. Nem csörgött ébresztő, nem villogott sürgős üzenet, nem volt olyan elmulasztott hívás, ami képes lett volna elrontani a hangulatomat. Későn ébredtem, a halvány napfény a hó felszínéről visszaverődve szinte betöltötte a szobát, és bennem ott volt egy furcsa, mégis jó érzés: mintha hirtelen megszűnt volna az a láthatatlan adósság, amit mindig mások felé cipelve éltem.

Annika még aludt, a faházban pedig meleg, puha csend volt, amit csak a kályhában ropogó fa hangja tört meg. Kávét töltöttem, és leültem az ablak mellé. Csak ezután vettem kézbe a telefont.

Huszonhárom nem fogadott hívás.

Tizenegy üzenet.

A legtöbb anyától.

„Hol vagy?”

„Miért nem veszed fel?”

„Az emberek megjöttek, és nincs semmi előkészítve.”

„A gyerekek teljesen fel vannak pörögve.”

„Livia, mit tettél?”

Végigolvastam mindet, kapkodás nélkül, gyomorszorítás nélkül. Most először nem jött a bűntudat automatikusan a szemrehányások mellé. Csak egy egyszerű, józan felismerés: képesek megoldani nélkülem is.

Lentebb ott volt Lukas üzenete:

„Eltűntél. Ez nem oké. Anya ideges.”

Elmosolyodtam, finoman, és a telefont kijelzővel lefelé az asztalra tettem.

Később, reggelinél Annika hosszabban nézett rám, mint szokott:

— Jól vagy? Valahogy… másnak tűnsz.

— Jól — feleltem őszintén. — Azt hiszem, most először döntöttem úgy, hogy nem magyarázkodom.

Aznap kimentünk a pályára, nevettünk, beleestünk a hóba, mint a gyerekek, este pedig forralt bort ittunk pirosra csípett arccal. Senki nem kért tőlem semmit. Senki nem abból indult ki, hogy „úgyis ráér”.

Amikor néhány nappal később hazaértem, a valóság türelmesen várt. Anya újra hívott. Ezúttal felvettem.

— Hol voltál?! — a hangja fáradt volt, nem dühös.

— Szabadságon.

— Fel tudod fogni, mi volt itt? Minden szétesett. A gyerekek, az étel, veszekedések…

— Sajnálom, hogy nehéz volt — mondtam nyugodtan. — De ez nem az én felelősségem volt.

Hosszú szünet következett.

— Mi számítottunk rád — mondta végül.

— Tudom. Pont ez volt a baj.

Attól a hívástól még nem oldódott meg minden azonnal. Hetekig tartó fagyos távolság jött, kínos hallgatások, rövid, száraz üzenetek. De valami végérvényesen megváltozott. Én.

Abbahagytam, hogy automatikusan elérhető legyek. Megtanultam „nemet” mondani hosszú magyarázatok nélkül. Amikor Lukas újra megpróbálta „csak pár órára” lepasszolni a gyerekeket, azt feleltem, hogy más programom van. Látszott rajta, hogy nem hiszi el.

— Mióta? — kérdezte.

— Mióta megértettem, hogy az én időm is ugyanannyit ér, mint a tiéd.

Meglepődtek. Zavarta őket. Néha fel is háborodtak. Aztán lassan alkalmazkodni kezdtek.

A tavasz még több változást hozott. Jelentkeztem egy új állásra egy másik cégnél. Jobb fizetés, rugalmasabb rendszer. Terápiába is kezdtem. Nem miattuk — magam miatt. Hogy megértsem, miért fogadtam el olyan sokáig, hogy láthatatlan legyek.

Egy vasárnap anya meghívott kávézni. Csak ketten. Kínos volt, óvatos. De a végén kimondott valamit, amiről azt hittem, soha nem fogom hallani tőle:

— Lehet, hogy… természetesnek vettünk.

Nem volt tökéletes bocsánatkérés. De kezdet volt.

Ma, ha visszagondolok arra a szilveszterre, nem érzek dühöt. Sem szomorúságot. Inkább küszöbnek látom: annak a pillanatnak, amikor eldöntöttem, hogy nem leszek többé senkinek a „funkciója”.

És ha valaki megkérdezné, milyen ajándékot adtam magamnak akkor, gondolkodás nélkül felelném:

megadtam magamnak az engedélyt, hogy számítsak.