Folytatás

Sokáig mozdulatlanul álltam a konyhában, és hallgattam, ahogy a hangjuk eltávolodik. A bejárati ajtó becsukódott, majd újra kinyílt. Léptek. Kulcs fordult a zárban. Elmentek. Talán a boltba, talán csak „levegőzni”. Először hosszú idő után csend lett a lakásban.

Nem az a nyomasztó, feszültséggel teli csend, amihez az utóbbi hónapokban hozzászoktam, hanem egy tiszta, szinte idegen nyugalom. Fizikailag éreztem — mintha szünet lett volna két életem között.

Lassan felálltam, és elkezdtem leszedni az asztalt. A kihűlt teásbögre, az üres tányér, az alig látható morzsák. Egyszerű mozdulatok, mégis volt bennük valami határozott. Mintha minden elpakolt tárggyal egyre tisztábban láttam volna a gondolataimat.

Bementem a hálószobába, és kinyitottam a szekrényt. A ruháim félretolva, szorosan összenyomva — úgy, ahogy Helena „rendbe tette”. Elővettem egy kis bőröndöt, azt, amit csak rövid utakra szoktam használni. Néhány másodpercig a fogantyún tartottam a kezem. Nem remegett. Ez lepett meg a legjobban.

Nem pakoltam össze mindent. Csak a legszükségesebbeket: iratok, néhány ruha, a laptopom, egy régi könyv, amit mindig magammal vittem. Minden egyes kiválasztott tárgy egy döntés volt. Nem menekülök — választok.

Pakolás közben eszembe jutottak az első hónapok Leonnal. A nevetése, az ígéretei, az, ahogyan olyan természetesen mondta ki: „mi”. Akkor nem hazudott. Később változott meg. Vagy talán én kezdtem el végre tisztán látni.

Megrezdült a telefonom. Üzenet anyámtól:

„Jól vagy? Nyugtalanul álmodtalak.”

Elmosolyodtam. Aznap este először.

„Átmegyek hozzátok pár napra. Beszélnünk kell.”

A válasz szinte azonnal jött:

„Várunk. Akármeddig maradhatsz.”

Lezártam a bőröndöt. Nem volt nehéz.

Amikor Leon visszajött, a folyosón álltam, kabátban, táskával a vállamon. Megtorpant, mintha a látvány nem illett volna bele abba a valóságba, amit megszokott.

— Mit csinálsz? — kérdezte zavartan.

— Elmegyek — válaszoltam nyugodtan. — Egy időre.

— Egy ostoba veszekedés miatt? — emelte fel a hangját. — Márta, megint túldramatizálod.

A szemébe néztem. Először igazán. Remény nélkül. Elvárások nélkül.

— Nem egy veszekedés miatt megyek el. Azért, mert itt már nem létezem. És nem akarok teljesen eltűnni.

Hallgatott. Meglepődést láttam az arcán, majd félelmet. De nem mondott semmit. Talán nem is tudta, mit kellene.

Kinyitottam az ajtót. Mielőtt kiléptem volna, még visszafordultam.

— Ez a lakás az enyém. Amikor készen állsz arra, hogy tisztelj benne, beszélhetünk. Ha nem… akkor tudni fogom, hogy jól döntöttem.

Kiléptem. A hideg levegő arcul csapott, de nem ijesztett meg. Épp ellenkezőleg — felébresztett.

Az utcán a fények tükröződtek a nedves aszfalton. A város élt, függetlenül az én drámámtól. És hosszú idő után először éreztem azt, hogy én is újra élhetek.

Nem tudtam, mi következik. De egy dolgot biztosan tudtam: többé nem vagyok hajlandó hallgatni és „eltűrni”.

És ez már önmagában egy új kezdet volt.