Folytatás

Nem tettem hozzá semmit. Ő sem.

A csend úgy telepedett közénk, mint egy nehéz tárgy, amelyet már nem lehet elmozdítani.

Marc összeszedte a papírokat, de a keze remegett. Először történt meg, hogy nem volt irányítás a kezében. Az az ember, aki mindig mindent eldöntött — utazásokat, felújításokat, az életünk irányát — most szótlanul állt előttem.

— És… mi lesz most? — kérdezte végül.

— Most elmész, — válaszoltam egyszerűen.

Nem emeltem fel a hangom. Nem volt rá szükség. A döntés már jóval azelőtt megszületett, hogy kimondtam volna.

— Hová menjek? — mormolta inkább magának.

— Ahová akarsz. Clarához. Barátokhoz. Egy hotelbe. De nem ide.

Körülnézett. Az a lakás, amelyet eddig „sajátjának” tekintett, hirtelen idegenné vált számára. A kanapé, ahol esténként elaludt, a könyvespolc, amelyet sosem olvasott, az asztal, ahol annyi néma vacsorát ettünk — mind jogilag és érzelmileg is az enyém volt.

— A gyerekek… — kezdte.

— A gyerekek felnőttek, Marc. És már tudják az igazságot. Nem én mondtam el nekik. Érezték.

Mélyet sóhajtott. Először láttam rajta, hogy nem a munkától fáradt, hanem a saját döntéseitől.

— Nem akartalak megbántani, — mondta halkan.

Elmosolyodtam. Nem gúnyosan. Tisztánlátással.

— Nem ez fáj a legjobban. Az fáj, hogy azt hitted, nem számítok. Hogy engem is ki lehet húzni az életemből, mint egy tételt egy listáról.

Felállt. Néhány lépést tett, majd megállt.

— Azt hittem, harcolni fogsz. Könyörögni. Megpróbálod megmenteni, ami még menthető.

— Megmentettem, — feleltem. — Magamat.

Bólintott, anélkül hogy rám nézett volna. Felvette a kabátját. Nem sietve. Nem drámaian. Így érnek véget azok a dolgok, amelyek valójában már régen véget értek.

Amikor az ajtó becsukódott, nem sírtam.

Leültem, csendben, és mélyet lélegeztem. A lakás nagyobbnak tűnt. Világosabbnak. Mintha megváltozott volna a levegő.

A következő napokban jöttek a gyakorlati részletek. Ügyvédek. Iratok. Udvarias, de hideg beszélgetések. Marc néhányszor megpróbált visszatérni a témára. „Tárgyalni”. „Ésszerűnek lenni”.

Ésszerű voltam. Pontosan annyira, amennyit a törvény megkövetelt.

Clara nem hívott. Nem is érdekelt. Huszonöt éves volt, és egy történetben élt, amely már nem tartozott hozzám.

A válás után először mentem egyedül a Lyon melletti házba. Kinyitottam az ablakokat, kiszellőztettem a szobákat, kiültem a teraszra egy forró kávéval, és anyámra gondoltam.

„Egy nőnek mindig kell legyen egy helye, ahová elmehet.”

Akkor értettem meg, hogy nem csupán egy házról beszélt. Hanem szabadságról. Arról a biztonságról, hogy nem függsz valakitől, aki egy nap úgy dönthet, hogy többé nincs rád szüksége.

Hat hónappal később visszavettem a lánykori nevemet. Tanítani kezdtem. Új embereket ismertem meg. Nem szükségből. Kíváncsiságból.

Egy este üzenetet kaptam Marctól. Egyetlen sort.

„Igazad volt.”

Nem válaszoltam.

Mert az igazi győzelem nem az, hogy az utolsó szó a tiéd.

Hanem az, hogy már nincs mit bizonyítanod.