Folytatás

Margaret nem válaszolt azonnal. A sarokban álló öreg óra szinte hivalkodó pontossággal ütötte a másodperceket, mintha nem az időt, hanem mindannyiuk türelmét mérné. Eleonora érezte, hogy a levegő a szobában egyre nehezebbé válik. Végül az idős asszony felemelte a tekintetét.

— Van egy harmadik út is — mondta halkan.

Matthias hirtelen az anyja felé fordult.

— Miről beszélsz?

Margaret megköszörülte a torkát, és a keze — először azóta, hogy Eleonora ismerte — enyhén remegni kezdett.

— Nem minden igaz abból, amit erről a családról tudunk. Nem mindent mondtak el… és nem időben.

Eleonora úgy érezte, mintha elakadt volna a lélegzete.

— Mit akar ezzel mondani? — kérdezte.

Margaret felállt, lassan az ablakhoz sétált, és a rózsakertet nézte, amelyet a lenyugvó nap fénye vont aranyba. Azok a virágok, amelyeket Eleonora annyi munkával gondozott, most néma tanúkként álltak.

— Az apátok — mondta anélkül, hogy megfordult volna — nem volt a biológiai apátok.

A szavak súlyos kövekként zuhantak a szobába.

— Anya… — suttogta Matthias.

— Túl sokáig hallgattam — folytatta Margaret. — Gyávaságból. Félelemből. Szégyenből. A férjem nem lehetett apa. Az orvosok ezt évekkel később mondták ki. Conrad egy kapcsolatból született, amely még azelőtt volt, hogy megismertem volna őt. Te, Matthias… te ajándék voltál. Egy orvosi csoda, egy donor segítségével, egy olyan korban, amikor erről senki sem beszélt.

Eleonora érezte, hogy a világ meginog a lába alatt.

— Tehát… a meddőség… — suttogta.

— Nem a tiéd — mondta Margaret, és először nézett egyenesen Eleonorára. — Soha nem is volt az.

Az ezt követő csend más volt, mint az összes korábbi. Nem nyomasztó, hanem törékeny.

— Miért tette ezt velem? — kérdezte Eleonora halkan. — Miért alázott meg éveken át?

Margaret szeme megtelt könnyel.

— Mert könnyebb volt téged hibáztatni, mint szembenézni az igazsággal. Mert féltem, hogy ha bevallom, ki vagyok valójában, minden összeomlik, amit felépítettem.

Matthias odalépett a feleségéhez, és megszorította a kezét.

— Miért nem mondtad el korábban?

— Azt hittem, a hallgatás véd — felelte Margaret. — De a hallgatás sebez.

A következő napokban a ház megváltozott. A levegő könnyebb lett, és Eleonora már nem érezte úgy, hogy a lépteit bűntudat kíséri. Matthias elkísérte az orvoshoz, ahol az igazság megerősítést nyert: Eleonora teljesen egészséges volt. Az elvesztegetett időt nem lehetett visszahozni, de az esély még létezett.

A döntés nem volt könnyű. Eleonora és Matthias éjszakákon át beszélgettek. Gyerekekről. Örökbefogadásról. Megbocsátásról. Végül az örökbefogadás mellett döntöttek. Nem hiányból, hanem vágyból.

Margaret nem volt jelen az első találkozáson a gyermekkel. De egy reggelen Eleonora a kertben találta őt, a szökőkút melletti padon ülve.

— Elkísérhetek benneteket legközelebb? — kérdezte az idős asszony, anélkül hogy felnézett volna.

Eleonora megállt mellette.

— Csak akkor, ha nem bíróként jön, hanem nagymamaként.

Margaret bólintott, csendes könnyekkel.

Egy évvel később a fehér oszlopos ház már nem a hallgatás otthona volt. Egy gyermek futott végig a folyosókon, nevetve. A rózsák újra virágoztak.

És Eleonora többé nem volt „üres”.

Anya volt.