Folytatás
Az ajtó hangtalanul csukódott be. Nem volt jelenet. Nem volt kiabálás. Csak egy rövid, végleges kattanás. Néhány másodpercig a falnak támaszkodva álltam, hideg tenyérrel, túl gyorsan verő szívvel. Aztán kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vizet. Lassan ittam, mintha újra tanulnám az egyszerű mozdulatokat.
Aznap éjjel nem aludtam. Nem a fájdalom miatt — hanem egy új, szinte fájdalmas tisztánlátás miatt. Eszembe jutott minden beszélgetés, minden apró engedmény, minden pillanat, amikor azt mondtam magamnak: „nem is olyan súlyos”. Az volt. Csak nem akartam látni.
Másnap reggel a telefonom rezegni kezdett. Hosszú üzenetek Lukastól, majd nem fogadott hívások. Nem válaszoltam. Később Elżbieta is hívott. Kétszer. A harmadiknál lenémítottam a telefont. Nem volt mit magyaráznom.
Kimentem a lakásból, és hosszú idő után először nem éreztem bűntudatot azért, hogy lélegzem. A város ugyanaz volt, de én már nem. Megálltam egy kis kávézónál, rendeltem egy eszpresszót, és az ablak mellé ültem. A kezem enyhén remegett. Nem félelemből — felszabadulásból.
A következő napokban minden gyorsan történt. Lecseréltem a zárakat. Megvontam a hozzáférést a számlákhoz. Rendbe tettem a papírokat. Ami addig „közösnek” számított, kiderült, hogy mindig is az enyém volt. Beleértve a felelősséget is.
Lukas egyszer jött el. Az ajtó előtt állt, fáradt arccal, az egykori magabiztosság és fölény nélkül.
— Hibáztam — mondta. — Nem vettem észre, mennyit tettél.
Nyugodtan néztem rá.
— Észrevetted. Csak kényelmes volt így.
Nem szólt többet. Lassan elment, lehorgasztott vállakkal. Nem éreztem diadalt. Csak nyugalmat.
Hónapok következtek, amikor újra megtanultam egyedül lenni. Azt enni, amit akarok. Akkor elindulni, amikor akarok. Nem magyarázkodni. Átrendeztem a hálószobát. Eladtam az esküvői ruhát. A cipőt megtartottam — szerettem a hangját a padlón, emlékeztetett arra, hogy haladok előre.
A barátok lassan visszatértek. Néhányan bevallották, hogy látták a jeleket, de nem mertek szólni. Nem ítéltem el őket. Magamat sem. Mindenki akkor tanul, amikor készen áll rá.
Egy este a balkonon ülve, egy pohár borral a kezemben, alattam a kivilágított várossal, megértettem valami lényegeset: soha nem a pénzről volt szó. Egyáltalán nem. A határokról volt szó. A tiszteletről. Arról, hogy a szeretet nem tehet kisebbé, fáradtabbá, üresebbé.
Elővettem egy új füzetet, és az első oldalra ezt írtam: „Nem alkudozom többé azon, ami tönkretesz.” Aztán becsuktam a füzetet, és elmosolyodtam.
Az élet nem lett hirtelen tökéletes. De az enyém lett. Magyarázatok nélkül. Érzelmi adósságok nélkül. Olyan emberek nélkül, akik összekeverik a nagylelkűséget a kötelezettséggel.
És hosszú idő után először nemcsak lélegeztem. Éltem.
