Folytatás

— Nem rólad beszélek, — csattant fel Helga, erősebben markolva a táskája fülét. — Az áldozatokról beszélek! Egy anyáról, aki mindent feláldozott a fiáért!

Klára nem emelte fel a hangját. Éppen ettől vált még határozottabbá.

— Az áldozat döntés kérdése, nem továbbhárítható számla, — mondta lassan. — Senki sem kérte azt a hitelt. Senki sem kérte azt az „életszínvonalat”.

— Hogy mersz így beszélni?! — Helga előrelépett. — Nélkülem Martin semmi lenne!

Ekkor Martin először emelte fel a tekintetét a tányérról. Az arca sápadt volt, az állkapcsa megfeszült.

— Anya, elég.

A szó nehezen zuhant le, mint egy elejtett tárgy a hideg járólapra.

Helga pislogott, megdöbbenve.

— Mit mondtál?

— Azt mondtam: elég. — A hangja remegett, de nem hátrált meg. — Engedély nélkül jöttél be az otthonunkba. Megütötted a feleségemet. Döntöttél helyettünk. És én… én hallgattam. Ez az én hibám.

Klára mozdulatlan maradt. Nem nézett rá. Félt, hogy ha megteszi, összeomlik.

— Nem így neveltelek, — suttogta Helga, kijátszva az utolsó lapját. — Nézd meg, mit tett veled ez a nő…

— Klára nem megváltoztatott, — mondta Martin egyre határozottabban. — Felnőtté tett. Ez nagy különbség.

Helga röviden, élesen felnevetett.

— Szóval őt választod.

— Az életemet választom, — válaszolta Martin. — És Klára része annak. Ez nem azt jelenti, hogy elfordulok tőled. Csak azt, hogy vannak határok.

— Határok?! — Helga már szinte kiabált. — Én vagyok az anyád!

— És ő a feleségem, — mondta Martin, felállva. — Ez pedig a mi otthonunk.

Néhány másodpercig senki nem szólt. Csak a konyhai óra kattogása hallatszott.

Klára mély levegőt vett.

— Nem fogjuk kifizetni azt a hitelt, — mondta világosan. — De segíthetünk reális megoldást találni: pénzügyi tanácsadás, átütemezés. Zsarolás nélkül. Nyomás nélkül. Erőszak nélkül.

Helga hol az egyikre, hol a másikra nézett. Az évek óta gyakorolt hatalom kicsúszott az ujjai közül.

— Szóval ez van… — mormolta. — Döntöttetek.

— A tiszteletet választottuk, — felelte Klára. — Téged is beleértve.

Helga felkapta a táskáját. Nem teátrálisan, nem hangosan. Fáradtan.

— Meg fogjátok bánni, — mondta az ajtóban.

Az ajtó halkan csukódott be.

Martin visszarogyott a székre, mintha elvágták volna a zsinórokat.

— Jól tettem? — kérdezte végül Klárát nézve.

Klára odalépett, és a vállára tette a kezét.

— Nehéz dolgot tettél. Ez érettség, nem árulás.

Először hosszú idő után a lakás csendje nem volt nyomasztó. Tiszta volt. Tudatos.

— Nehéz lesz, — mondta Martin.

— Igen, — bólintott Klára. — De a miénk lesz.

Aznap este már nem beszéltek hitelekről, nyaralásokról vagy szemrehányásokról. Csak ültek a kanapén, kimerülten, de végre egy oldalon.

És valahol az előszobában, egy elfelejtett táskában, az „adósságok–tervek” feliratú jegyzetfüzet többé nem tűnt fegyvernek. Csak rossz döntések listájának, amelyeket nem kellett újra elkövetni.