Folytatás

Eliana nem szólt semmit. A hallgatása jobban feldühítette Rémít, mint bármilyen válasz. Sírásra számított, könyörgésre, kétségbeesésre. Ehelyett csak nyugodtan nézett rá — túlságosan nyugodtan.

— Nem hallottad? — emelte fel a hangját. — Azt mondtam, menj el.

Eliana mély levegőt vett, és hosszú évek óta először nem érzett szorítást a mellkasában.

— Nem, — felelte csendesen. — Nem megyek sehová.

Rémi gúnyosan felnevetett.

— A lakás a nevemen is van. Elválunk, eladjuk, és mindenki viszi a részét. Egyszerű.

— Tévedsz, — mondta Eliana, és az asztalhoz lépett.

Egy vékony dossziét vett elő a fiókból. Nem hirtelen döntés volt. Évek alatt érlelődött meg, fáradt éjszakákon és kimondatlan gondolatok között.

— Mi ez? — kérdezte Rémi, már idegesen.

— A hitelszerződés. A befizetések kimutatása. A bizonyíték arra, hogy tíz éven át szinte kizárólag én fizettem a törlesztést, — válaszolta Eliana nyugodtan. — Te kevesebb mint tizenöt százalékot tettél hozzá. És azt is csak az első két évben.

Rémi megdermedt.

— Ez nem számít, — vágta rá gyorsan. — Házastársak vagyunk. Minden közös.

Eliana elmosolyodott. Nem melegen, hanem magabiztosan.

— De számít. Különösen akkor, ha van egy közjegyző előtt aláírt megállapodás.

— Milyen megállapodás? — sápadt el.

— Az, amelyben nyolc éve elismerted, hogy válás esetén a lakás engem és a lányunkat illeti meg. Azt mondtad akkor, csak „formaság”, — felelte halkan. — Emlékszel?

Az arca elsápadt. A magabiztosság pánikká változott.

— Ez lehetetlen… te nem teheted…

— De igen. Ügyvédem van. Tanúim vannak. És bizonyítékom arra is, hogy évekig nem vállaltál részt a gyerek eltartásában, — folytatta. — Ha tehát valakinek csomagolnia kell, az nem én leszek.

Ekkor halk kattanással kinyílt a bejárati ajtó.

— Anya? — szólalt meg Marianna hangja.

Eliana azonnal felé fordult, és a tekintete meglágyult.

— Szia, kicsim. Menj be a szobádba egy kicsit, jó?

A lány megérezte a feszültséget, és kérdés nélkül bólintott.

Rémi végighúzta a kezét a haján.

— Te ezt előre eltervezted, — mondta rekedten.

— Nem. Túléltem. És egy idő után megtanultam megvédeni magam, — válaszolta Eliana.

A válás gyorsabb volt, mint ahogy Rémi számított rá. A törvény nem az elkényelmesedett, hiányzó fél oldalán állt.

Rémi két bőrönddel távozott a lakásból, összetört büszkeséggel. Nem volt taps. Nem volt dráma.

Aznap este Eliana és Marianna a padlón ülve pizzát ettek és nevettek. Először volt csend a lakásban. Panaszok nélkül. Üres ígéretek nélkül.

Néhány hónappal később Eliana lecserélte a függönyöket, kifestette a falakat, és kitárta az ablakokat. Nem a levegőért. Az életért.

Nem tudta, mit hoz a jövő. De egy dolgot biztosan tudott: a teher eltűnt.

És a szabadság már nem gondolat volt. Hanem a valósága.