Folytatás

Eleanora azon az estén már nem szólt többet. Felment a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és az ágy szélére ült, egyenes háttal, üres tekintettel. Először sok év után az a ház, amelyet ő tervezett, ő építtetett, és amelyet biztonságos menedéknek szánt, idegennek tűnt számára. Mintha valaki átrendezte volna a falakat a beleegyezése nélkül.

A reggel túl gyorsan érkezett. A fény átszűrődött a függönyökön, a konyhából pedig már edénycsörgés hallatszott. Gertrude természetesen ébren volt. Mindig is korán kelt. Eleanora még néhány percig az ágyban maradt, rendezve a gondolatait. Nem volt az a típus, aki hirtelen döntéseket hoz, de egy dolgot biztosan tudott: ez a helyzet így nem folytatódhat.

A reggelinél Martin hallgatag volt. Gépesen evett, kerülte a felesége tekintetét. Gertrude ezzel szemben szokatlanul élénknek tűnt.

— Rántottát készítettem, drága Martin, pont olyat, amilyet gyerekkorodban szerettél — mondta széles mosollyal.

— Köszönöm, anya — motyogta Martin.

Eleanora kávét töltött magának, és leült az asztalhoz.

— Ma itthon dolgozom — mondta nyugodtan. — Tíz órakor fontos online megbeszélésem lesz.

— Akkor talán jobb lenne, ha elmennél egy kávézóba — szólt közbe Gertrude mézes hangon. — Itt azért elég zajos… a televízió, tudod…

Eleanora felemelte a tekintetét.

— Nem, Weber asszony. Itt fogok dolgozni. Ez az én házam.

Gertrude meglepetten pislogott. Martin letette a villáját.

— Eleanora…

— Nem, Martin — szakította félbe a nő. — Ma csak hallgatsz.

Reggeli után Eleanora lement a nappaliba, felállította a laptopját a nagy asztalon, és elkezdte előkészíteni a prezentációt. Pontban tíz órakor elindult a videóhívás. Minden rendben ment, egészen addig, amíg az emeletről fel nem bömbölt a televízió maximális hangerőn.

Eleanora elnézést kért a kollégáitól, kikapcsolta a kamerát, felállt, felment a lépcsőn, és benyitott a volt dolgozószobájába.

— Kérem, vegye lejjebb a hangerőt — mondta határozottan.

— Ó, kedvesem, de én nem hallok jól — felelte Gertrude, anélkül hogy a távirányítóhoz nyúlt volna.

Eleanora néhány másodpercig nézte őt, majd halványan elmosolyodott.

— Akkor át kell helyeznünk a televíziót. Vagy az ágyat. Vagy önt.

— Tessék? — ráncolta a homlokát Gertrude.

— Pontosan úgy, ahogy hallotta.

Este, miután Gertrude visszavonult a szobájába, Eleanora leült Martin elé.

— Döntést hoztam — mondta. — Holnap jön egy ingatlanügynök.

— Minek? — kérdezte Martin idegesen.

— Hogy felmérje a házat. Vagy az édesanyád lakását. Még nem döntöttem el.

Martin megdermedt.

— Ezt nem teheted meg nélkülem.

— De igen — felelte Eleanora nyugodtan. — A ház az én nevemen van. Ahogy az életem is az én felelősségem.

— Választás elé akarsz állítani? — remegett a hangja.

— Nem, Martin. A választást már megtetted. Én csak meghúzom a következményeket.

Eleanora felállt, és a hálószoba felé indult.

— Holnap reggel — tette még hozzá a válla fölött — vissza akarom kapni a dolgozószobámat. Ha nem így lesz, úgy veszem, hogy végleg döntöttél.

Az ajtó halkan becsukódott mögötte, Martint pedig magára hagyta a csenddel és azzal az igazsággal, amelyet túl sokáig próbált elkerülni.