Folytatás

Az ajtó hangtalanul csukódott be Tomáš mögött. Nem csapta be, nem volt benne demonstráció — egyszerűen csak bezárult. Ez a száraz, jelentéktelennek tűnő hang mégis erősebben hatott, mint bármilyen kiabálás. Klara néhány másodpercig mozdulatlanul állt az előszobában, a keze még a levegőben maradt, mintha valóban megállíthatta volna, ha igazán akarta volna. Aztán a karja lassan lehanyatlott.

A lakás csendes volt. Túlságosan csendes. Nem hallatszottak a léptei, nem csörrentek a kulcsai, nem volt jelen az a nyugodt légzés, amelyet annyira gyűlölt — és amelyről csak most döbbent rá, mennyire hozzászokott. Lassan besétált a konyhába, leült egy székre, és az üres asztalt bámulta. Tízezer. A szó újra és újra visszhangzott a fejében, mint egy gúnyos ítélet.

Felvette a telefonját. Az ujjai gyorsan, szinte automatikusan mozogtak.

— Lányok, változott a terv. A wellness elmarad.

Az üzenetet szinte azonnal elolvasták.

— Hogyhogy elmarad?

— Azt mondtad, minden le van foglalva.

— Klara, ugye nem hiszed, hogy ő problémázik…

A képernyő megtelt kérdésekkel, ironikus megjegyzésekkel, azzal a savas kíváncsisággal, amelyet mindig is ismert. Klara gyomra összeszorult. Először nem volt kész válasza. Először nem tudta pénzzel megvásárolni a csendet.

Letette a telefont az asztalra, és felállt. Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt. Ruhák. Cipők. Táskák. Címkék. Apró győzelmek emlékei. Megérintett egy ruhát, amelyet azon az estén viselt, amikor mindenki csodálattal nézett rá. Akkor biztos volt benne, hogy az élete siker. Most az anyag üresnek, jelentés nélkülinek tűnt.

A tükörbe nézett. A smink még mindig tökéletes volt, de a tekintete nem. A szemében már nem magabiztosság volt, hanem egy kérdés, amelyet évekig kerülgetett: ki vagyok én az ő pénze nélkül?

Estére visszatért a düh. Klara eldöntötte, hogy nem hátrál meg. Tomáš vissza fog jönni. Mindig visszajött. Főzött valamit — egyszerűt, odafigyelés és érzelem nélkül. Felkapcsolva hagyta a lámpákat. A várakozás büszkeséggé változott.

Nyolc óra. Kilenc. Tíz. A telefon néma maradt.

Csaknem éjfélkor érkezett az üzenet.

— Néhány napig hotelben alszom. Nyugalomra van szükségem.

Többször is elolvasta. Nem volt benne vád. Nem volt magyarázat. Csak egy tényközlés. És ez jobban fájt, mint bármilyen sértés.

A következő napok furcsák voltak. A csend már nem szünet volt — állapottá vált. Klara bement üzletekbe, de nem vett semmit. Beült kávézókba, de sehol sem érezte jól magát. Először fordult elő, hogy a bankkártya nem természetes meghosszabbítása volt önmagának, hanem egy korlátokkal rendelkező tárgy.

Egy reggelen hívást kapott a banktól. Udvarias, szabványos, hideg hang. Megerősítések. Egyeztetések. A valóság adminisztratívvá vált.

Akkor értette meg: Tomáš nem gondolta meg magát. Nem büntette. Nem játszott. Kilépett egy szerepből.

Aznap este Klara leült az asztalhoz egy üres füzettel. Évek óta nem írt semmit. Egyszerű dolgokkal kezdte: mit tud. Mit szeret. Mit hagyott el. A lista rövid volt — és fájdalmas.

Két héttel később felhívta. Nem pénzért. Nem szemrehányásért.

— Beszélhetünk? — kérdezte egyszerűen.

Egy semleges kávézóban találkoztak, ahol nem volt közös múlt. Tomáš kipihentebbnek tűnt. Egyenesebbnek. Inkább önmagának.

— Nem akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen — mondta Klara. — Azt szeretném tudni, létezhet-e még a „mi”, csak másképp.

Tomáš hosszasan nézett rá.

— „Mi” nem létezhet ott, ahol az egyik csak fogyaszt, a másik pedig fizet — válaszolta nyugodtan. — De ha építeni akarsz, nem bizonyítani… akkor megnézhetjük.

Ez nem kibékülés volt. Nem ígéret. Egy bizonytalan, felnőtt, csillogás nélküli kezdet volt. De valódi.

Klara taps és képzelt diadal nélkül lépett ki a kávézóból. Először nem kellett senkinek bizonyítania semmit. És furcsa módon ez szabadabbá tette, mint a világ összes wellnessközpontja együttvéve.