Folytatás

Martin néhány másodpercig mozdulatlanul állt, és sorra végignézett a szobában lévő arcokon. Klara — feszült volt, karjait összefonta. Elsa — merev tartással, magabiztos tekintettel. Heinz — hanyagul az ajtófélfának dőlve, mintha az egész csak egy kissé fárasztó vicc lenne. Senki sem tűnt úgy, mintha valóban felfogná a helyzet súlyát. Pontosabban: senki sem akarta elismerni.

— Tudjátok, mi az egészben a legérdekesebb? — szólalt meg végül Martin, meglepően nyugodt hangon. — Nem az öltönyök. Nem a pénz. Még csak nem is a tisztelet hiánya. Hanem az, hogy mindannyian meg vagytok győződve arról, hogy igazatok van.

Elsa ajkai vékony vonallá szorultak.

— Mert igazunk is van, — válaszolta hűvösen. — A család fontosabb az anyagi dolgoknál.

— Akkor miért nem osztjátok meg a saját dolgotokat? — kérdezte Martin, egyenesen rájuk nézve. — Miért nem Leon az apja öltönyét hordja? Miért nem adjátok kölcsön a saját autótokat, a megtakarításaitokat, a házatokat? Miért mindig velem kezdődik és velem ér véget a „család”?

Klara kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán megállt. Először tűnt úgy, hogy maga sem biztos abban, mit is mondjon.

— Martin, túlzásba esel… — motyogta.

— Nem, Klara. Most látok csak tisztán, — felelte ő. — Számotokra én nem a férjed vagyok. Hanem egy erőforrás. Egy szekrény drága vállfákkal. Egy kényelmes pénztárca.

Heinz elégedetlenül felhorkant.

— Hallgass ide, fiú, nem kellene sértegetni…

— Nem sértegetek. Megállapítok, — vágott közbe Martin. — És éppen ezért mostantól minden másképp lesz.

Az éjjeliszekrényhez lépett, felvette a kulcsait és a pénztárcáját, majd magára öltötte a kabátját. Mozdulatai kimértek voltak, nem kapkodott, de határozottság sugárzott belőlük.

— Hová mész? — kérdezte Klara, hangjában enyhe pánikkal.

— Oda, ahol már régen lennem kellett volna, — válaszolta Martin. — Távol egy olyan családtól, amely az összetartozást összekeveri a tulajdonjoggal.

— Nem mehetsz el csak így! — szólt közbe Elsa. — Ezt meg kell beszélnünk!

Martin megállt a küszöbön, és még egyszer visszafordult.

— Évek óta beszélünk róla. Csak ti nem hallgattatok. Most rajtam a sor, hogy cselekedjek.

— És mit fogsz csinálni? — kérdezte Heinz gúnyosan.

— Először is visszaszerzem mindenemet. Ügyvéd segítségével, ha kell. Másodszor különválasztom a pénzügyeimet. Harmadszor pedig… — Klara felé nézett — eldöntöm, van-e még értelme ennek a házasságnak.

Klara úgy nézett rá, mintha most látná először. Nem volt többé magabiztos. Nem volt fölényes. Csak félelem volt a szemében.

— Martin… nem gondoltam, hogy ez ennyire komoly.

— Pontosan ez a probléma, — mondta halkan. — Soha nem gondoltad annak.

Csendesen becsukta maga mögött az ajtót. A szobában nyomasztó csend maradt. Elsa megköszörülte a torkát, Heinz az ablak felé fordult, Klara pedig leült az ágy szélére, és csak most értette meg igazán, hogy először fordult elő: valaki nem fogadta el a családja szabályait.

És talán Martin távozásával nemcsak egy kényelmes embert veszítettek el, hanem az utolsó esélyt is arra, hogy megértsék, mit jelent valójában a tisztelet.