Folytatás
Matthias ott maradt a konyha küszöbén, karjai ernyedten lógtak a teste mellett, mintha hirtelen kiszállt volna belőle minden erő. Helga idegesen gyűrögette a táskáját az ölében, Maren pedig feszült mozdulatokkal rázta a lábát, ritmusosan ütve a padlót. A csend nehézzé, szinte tapinthatóvá vált, és Elsa egyáltalán nem sietett megtörni.
— Nos? — szólalt meg végül Elsa nyugodtan, szinte udvariasan. — Négyre jöttetek. Az asztal nincs megterítve. De ez nem tragédia. A konyha szabad.
Matthias hitetlenkedve pislogott.
— Te… ezt most tényleg komolyan gondolod.
— Igen — felelte Elsa. — Akkor sem vicceltem, amikor azt mondtad, hogy „eltartasz”. Most csak pontosan betartjuk a szabályokat.
Helga halkan megköszörülte a torkát.
— Matthias, drágám, talán elmehetnénk egy kávézóba…
— Nem, anya — csattant fel Matthias. — Miért mennénk el? Ez az én lakásom.
Elsa ajkának sarkában alig észrevehető mosoly jelent meg.
— Pontosan. A tiéd.
Matthias újra kinyitotta a hűtőt, majd lassan becsukta, mintha abban reménykedne, hogy az étel magától megjelenik. Kinyitotta a szekrényeket is. Szinte üresek voltak. Egy sarokban néhány régi konzerv és egy félig üres tészta zacskó árválkodott.
— Elsa, ez nem normális — mondta halkabban. — Mit fog gondolni anya?
— Azt, hogy a fia pénzügyi önállóságot akart — válaszolta Elsa. — És hogy az önállóság felelősséggel jár.
Maren röviden, gúnyosan felnevetett.
— Nem hiszem el, hogy ezt csak dacból csinálod.
Elsa felé fordult.
— Ez nem dac. Ez határ. Évekig én voltam a konyha, az időbeosztás, a bevásárlás, a mosoly. Anélkül, hogy ezt munkának nevezték volna. Csak „így szokás”.
Helga meglepetten emelte fel a fejét.
— Úgy érzed, nem voltál megbecsülve?
Elsa egy pillanatra elhallgatott, majd őszintén felelt:
— Úgy érzem, természetesnek vettek.
Először fordult elő, hogy Matthias nem szólt közbe. Leült egy székre, könyökét az asztalra támasztotta.
— Én… nem ezt akartam. Csak igazságtalannak tűnt.
— Nekem is — mondta Elsa. — Csak én ezt már régóta így éreztem.
Néhány másodpercig csend volt. Aztán Matthias hirtelen felállt.
— Rendben. Akkor főzök én.
Helga és Maren összenéztek. Matthias a telefonján kezdett egyszerű receptet keresni. Tésztát szósszal. Vizet tett fel főni, sót szórt szét az asztalon, halkan káromkodott, amikor a szósz kifutott. Elsa az ajtófélfának támaszkodva figyelte, és nem ajánlotta fel a segítségét.
Amikor végül az asztalra kerültek a tányérok, a tészta túlfőtt volt, a szósz pedig túl sós. Maren két villányit evett, aztán letette az evőeszközt. Helga azt mondta, nincs étvágya. Matthias némán evett tovább.
Miután elmentek, Matthias egyedül pakolta le az asztalt. Elmosta az edényeket, ügyetlenül, közben lefröcskölte a padlót. Elsa a nappaliban ült, egy könyvvel a kezében.
— Elsa — szólalt meg Matthias anélkül, hogy felé fordult volna. — Beszélhetünk?
— Beszélhetünk.
Leült vele szemben.
— Hibáztam. Nem a költségvetés ötletével. Hanem azzal, ahogy mondtam… és ahogy rád néztem.
Elsa becsukta a könyvet.
— Nem akarok visszatérni ahhoz, „ahogy régen volt”. Azt akarom, hogy igazságos legyen. Mindkettőnknek.
— Akkor csináljunk közös költségvetést. És külön személyeset is. És házimunka-beosztást. Írásban.
Elsa figyelmesen nézte.
— És ha egy hónap múlva elfelejted?
— Akkor emlékeztetsz. Anélkül, hogy bűntudatod lenne.
Halványan elmosolyodott.
— Rendben. Megpróbáljuk.
Aznap este mindent leírtak egy papírra. Kiadásokat, időt, felelősségeket. Nem volt romantikus. De őszinte volt.
És Elsa hosszú idő után először érezte úgy, hogy nem kötelességből főz. Hanem választásból.
