Folytatás

Elina néhány pillanatig csendben maradt, apja kezeit nézte, amelyeket az évek kemény munkája formált. A konyhában síri csend volt, csak a falióra ketyegése hallatszott. Az apja megállt, és egyenesen ránézett.

— Elina, itt nem botrányról van szó — mondta nyugodtan. — Hanem a tiszteletről. Senkinek nincs joga elszakítani téged a családodtól.

— Tudom, apa… — suttogta. — De valahányszor beszélni próbálok vele, minden veszekedésbe torkollik.

Az anyja leült mellé, és megszorította a kezét.

— Amikor férjhez mentél, nem hagytad el a szüleidet. Egy új családot hoztál létre, de a régit nem veszítetted el.

Elina érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Nem gyengeségből, hanem mert végre valaki kimondta azt, amit ő maga sem mert.

— Mit szeretnél tenni? — kérdezte az apja.

— Haza akarok menni, és elmondani neki az igazat. A házról. A határokról. Magamról.

Az apja bólintott.

— Akkor mondd el nyugodtan. Nem azért, hogy megalázd, hanem hogy megvédd magad.

Este Elina hazament. Matthias a nappaliban várta, összefont karral.

— Hol voltál egész nap?

— A szüleimnél — válaszolta nyugodtan. — Beszélnünk kell.

Matthias ingerülten felsóhajtott.

— Már megint erről?

Elina az asztalhoz lépett, és elővette az iratokat.

— Igen. A házról. Tudnod kell valamit: ez a ház nem a miénk. Az apám nevén van.

Matthias mozdulatlanná dermedt.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Pontosan azt, amit hallasz. Az apám vette meg a házat, és a saját nevére íratta. Mi csak itt lakunk.

Matthias arca elvörösödött.

— Szóval hazudtál nekem?

— Nem — felelte Elina higgadtan. — Soha nem kérdezted. És én nem gondoltam, hogy ez valaha számítani fog.

Feszült csend telepedett a szobára. Aztán Matthias kitört:

— És most mi van? Fenyegetsz?

— Nem fenyegetlek — mondta Elina határozottan. — Csak tisztázom a helyzetet. Nem tilthatod meg senkinek, hogy belépjen egy olyan házba, ami nem a tiéd.

Matthias végigsimított a haján.

— Azt hittem, én vagyok itt az úr.

— Pont ez a gond — mondta Elina halkan. — Nem uralkodhatsz emberek felett. Felettem sem.

Először látszott Matthias bizonytalannak.

— És mit akarsz tőlem?

— Tiszteletet. Irántam és a szüleim iránt. Ha ezt nem tudod megadni, akkor komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogyan tovább.

A következő napok hideg hangulatban teltek. Matthias kerülte a beszélgetéseket, Elina pedig nem hátrált meg többé. Egy hét elteltével Matthias maga hozta fel a témát.

— Ha a szüleid jönnek… megpróbálom — mondta. — De legyenek határok.

Elina hosszan ránézett.

— Határok mindannyiunknak kellenek. De a tiltás nem határ.

A hétvégén Elina szülei először jöttek el hozzájuk. Matthias feszült volt, de udvarias. Elina apja nem osztott tanácsokat, az anyja nem faggatózott. Teát ittak, és hétköznapi dolgokról beszélgettek.

A látogatás után Matthias sokáig hallgatott.

— Talán… tévedtem — mondta végül.

Elina nem mosolygott. De először érezte, hogy biztos talajon áll.

A ház nem csupán falak és tető volt. Hanem az a hely, ahol a hangja számított.