Folytatás

A levegő hirtelen lehűlt a szobában, mintha valaki kitárta volna az ablakot a télre. Senki nem szólt. A barátaim felváltva néztek rám és rájuk. Mattias ösztönösen közelebb lépett, nem érintett meg, de elég közel volt ahhoz, hogy érezzem a támogatását.

— Semmit nem rejtettem el — mondtam nyugodtan. — Soha nem tartoztam magyarázattal.

Anyám élesen, röviden felnevetett.

— Halljátok, hogyan beszél! Hagytad, hogy azt higgyük, alig élsz meg, közben meg… palotákban laksz!

— Nem hagytam, hogy bármit is higgyetek. Soha nem kérdeztetek.

Apám előrelépett. A tekintetében már nem volt meg a régi magabiztosság, inkább valami nyugtalan, majdnem ijedt.

— Család vagyunk — mondta. — Amit elértél, azt annak a nevelésnek köszönheted, amit mi adtunk.

Elmosolyodtam először azon az estén.

— Nevelés? Arra tanítottatok, hogy az értékem attól függ, mennyit adok másoknak, és mennyire hallgatok. Tanultam. Megtanultam elmenni.

Lukas kissé hátrébb állt, kerülte a tekintetemet. Klara feszült kézzel kapaszkodott a karjába.

— Ne dramatizáld — szólt közbe anyám. — Nem kérünk sokat. Csak segítséget. Tartozol nekünk.

— Senkinek nem tartozom — feleltem határozottabban. — Amikor egy táskával a kezemben kidobtatok, minden tartozás megszűnt.

Csend lett. Aztán Lukas felemelte a fejét.

— Elsa… nem tudtam, hogy idáig fajul. Apa azt mondta, vissza fogsz jönni.

— Nem jöttem vissza — válaszoltam. — Előre mentem.

A vendégek felé fordultam.

— Sajnálom ezt a jelenetet. A buli egyesek számára itt véget ért.

Apám értette meg először. Körbenézett az idegen arcokon, a házon, ami nem az övé volt.

— Akkor kidobsz minket?

— Arra kérem önöket, hogy távozzanak — mondtam. — Ez fontos különbség.

Anyám még mondani akart valamit, de elcsuklott a hangja. Először tűnt kicsinek.

Botrány nélkül mentek el. Az ajtó lassan, szinte udvariasan csukódott be.

Néhány másodperc múlva valaki újra elindította a zenét. A légzésem megnyugodott. Mattias megfogta a kezem.

— Jól vagy? — kérdezte.

— Igen — feleltem őszintén. — Először igazán.

Később, amikor a ház kiürült, kimentem a teraszra. Az erdő csendes volt. Lehunyva a szemem eszembe jutott a huszonegy éves lány, egy táskával a folyosón és háromszázezerrel a számláján.

Semmin nem változtatnék.

Mert az igazi győzelmem nem a ház volt. Hanem az, hogy végre nem voltam többé „senki”.