Folytatás

Matias ott maradt a konyha ajtajában, kezében a telefonnal. Az a ferde, kellemetlen mosoly lassan eltűnt az arcáról, mintha nem számított volna arra, hogy a fenyegetése hatás nélkül lóg majd a levegőben. Leonia nem szólt semmit. Egyenesen állt, a hideg pultnak támaszkodva, és nézte őt. Nem haraggal. Nem könnyekkel. Hanem egy tiszta, felnőtt fáradtsággal, amely már nem kér magyarázatokat.

— Kit akarsz felhívni? — kérdezte végül nyugodtan. — Anyádat? Vagy valakit, aki még egyszer elmagyarázza nekem, miért az én vágyaim kerülnek mindig a sor végére?

Matias leengedte a kezét a telefonnal. Hangosan felsóhajtott, ingerülten, mintha az egész helyzet cserbenhagyta volna.

— Túlreagálod, Leonia. Az egész egy ostobaságból nőtt ekkorára.

— Nem — felelte halkan. — Egy mintából.

A szó súlyosan zuhant közéjük. Minta. Pontosan ez volt az. Évek sora, amikor ő mindig „egy kicsit” engedett. Évek, amikor a „csak most az egyszer” szabállyá vált. Az autó nem az ok volt. Csak a szikra. Nem a tárgy számított. Hanem a jel.

Leült az asztalhoz, és összekulcsolta a kezét.

— Három évig dolgoztam azért az autóért. Nem csak a fémért és a bőrért. Hanem azért az érzésért, hogy lehet valami, ami az enyém, és nem kell megbeszélni, újraosztani, átértelmezni. Te úgy léptél be a szalonba, hogy már kész tényként kezelted: az az autó a tiéd is. Az anyádé is. Mindenkié — kivéve engem.

Matias megszólalt volna, de Leonia folytatta:

— És tudod, mi fájt a legjobban? Nem az, hogy a palántákról beszéltél. Hanem az, hogy egyetlen pillanatra sem jutott eszedbe megkérdezni engem.

Az ezt követő csend már nem volt feszült. Inkább tiszta volt. Végleges.

Aznap éjjel Matias a kanapén aludt. Leonia nem kérte, hogy maradjon, és nem küldte el. Reggel, amikor felébredt, a lakás csendes volt. Túlságosan csendes. Az asztalon, a kulcsok mellett, egy cetli feküdt, határozott kézírással:

„Elmegyek elintézni a papírokat. Ne aggódj. Pontosan tudom, mit csinálok.”

Délben Leonia ismét a szalonban volt. Ugyanaz az értékesítő. Ugyanaz az autó. A gránátvörös árnyalat nappali fényben még mélyebbnek tűnt. Érzelemkitörés nélkül írta alá a papírokat, de egy újfajta bizonyossággal.

Amikor átvette a kulcsokat, nem az örömöt érezte. Hanem nyugalmat.

Egyedül vezetett el. Magyarázatok nélkül. Jóváhagyás nélkül. A rádió szólt, de nem figyelt rá. A motor egyenletes, biztos hangját hallgatta. Mint egy betartott ígéretet.

Este Matias beszélni próbált. Nyugodtabb volt. Visszafogottabb. Azt mondta, rosszul reagált. Hogy az anyja „nem akart rosszat”. Hogy talán „meg kellett volna beszélni”.

Leonia végighallgatta. Szó nélkül. A végén csak ennyit mondott:

— Talán. De a beszélgetések már nem elégségesek, ha a határokat újra és újra átlépik.

— És most mi lesz? — kérdezte Matias bizonytalanul.

Leonia felvette a táskáját és az új, fényes kulcsokat.

— Most mindenki eldönti, képes-e tiszteletben tartani a másik határait. Én kijelöltem az enyéimet. Világosan. Jelenet nélkül. Visszautak nélkül.

Kilépett. Halkan csukta be az ajtót. Nem csapta be.

A parkolóban az autója várta. Kinyitotta az ajtót, beült a volán mögé, és hosszú idő után először elmosolyodott. Nem szélesen. Nem diadalittasan. Hanem őszintén.

Nem tudta, túléli-e a házasság ezt. De valamit sokkal fontosabbat igen: ő igen.