Folytatás
artin mozdulatlanul állt, a telefon a kezében. A mosoly megfagyott az arcán, mintha ő maga sem számított volna arra, hogy idáig fajul a helyzet. Luisa nyugodtan nézett rá — félelem nélkül, sietség nélkül. Először hosszú idő óta nem érezte szükségét annak, hogy magyarázkodjon.
— Hívd fel, akit akarsz — mondta csendesen. — De mielőtt megtennéd, gondold át, mit fogsz mondani. Azt, hogy a feleséged nem akarja az életét ingyenes szolgáltatássá tenni az anyád számára?
Martin idegesen felhorkant, majd zsebre vágta a telefonját.
— Te ezt nem érted… — kezdte, de a hangja elvesztette az erejét. — Ő olyan sokat tett értem. Értünk.
Luisa a konyhapulthoz támaszkodott, és egyenesen a szemébe nézett.
— És én mit tettem, Martin? Három éven át mit csináltam? Dolgoztam. Spóroltam. Lemondtam dolgokról. Nem „értünk”. Magamért. Valamiért, ami az enyém. Te pedig oda akartad adni másnak, mintha csak egy nejlonzacskó lenne.
Súlyos csend telepedett rájuk. Csak a falióra ketyegése hallatszott. Martin végighúzta a kezét a haján, fáradtan.
— Nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos neked — mormolta.
Luisa keserűen elmosolyodott.
— Pont ez a baj. Soha nem gondoltál bele.
Azon az éjszakán külön szobában aludtak. Nem veszekedtek, nem vágtak egymás fejéhez vádakat. És éppen ez tette mindent világossá. Reggel Luisa korán kelt, kávét főzött, és megnézte a telefonját. Üzenet érkezett a kereskedőtől: „A dokumentumok elkészültek. Ma bejöhet a véglegesítésre.”
Megmozdult benne valami. Lassan felöltözött, felvette a kabátját, és amikor indulni készült, Martin megjelent az előszobában.
— Hová mész? — kérdezte.
— Elmegyek a kocsimért — felelte egyszerűen.
A férfi habozott.
— Elkísérhetlek?
Luisa néhány másodpercig nézett rá. Aztán megrázta a fejét.
— Nem. Ezt most egyedül kell megtennem.
Nem volt ebben harag. Csak őszinteség.
A kereskedésben minden gyorsan ment. Aláírások, gratulációk, a hideg kulcs a tenyerében. Amikor kilépett, és meglátta a bordó crossovert, amint ott várja, valami olyat érzett, amit rég nem: nyugalmat. Nem eufóriát. Nem diadalt. Nyugalmat.
Beült a volán mögé, beállította az ülést, beindította a motort. A hangja egyenletes és magabiztos volt. Mint egy ígéret.
Hazafelé nem kapcsolta be a zenét. Hallani akarta a gondolatait. Egy piros lámpánál a visszapillantó tükörben meglátta a saját arcát, és halványan elmosolyodott. Nem azért, mert megnyert egy vitát. Hanem mert végre nem veszített el önmagából még egy darabot.
Amikor hazaért, Martin a konyhában volt. Felnézett, amikor meghallotta a motor leállását.
— Megvan? — kérdezte.
— Igen.
Luisa kiment az erkélyre, és lenézett az udvarra. Az autó ott állt. Szép volt. Az övé.
— Tényleg… nagyon szép — ismerte el Martin halkan.
Luisa az asztalhoz lépett, és letette a kulcsokat. A fémes csörrenés betöltötte a szobát.
— Martin — mondta nyugodtan. — Nem akarok olyan házasságban élni, ahol mindenért meg kell küzdenem, ami fontos nekem. Ha együtt akarjuk folytatni, akkor a dolgoknak világosnak kell lenniük. Tisztelet. Határok. Közös döntések. Nem kikényszerítettek.
A férfi sokáig hallgatott. Aztán mélyet sóhajtott.
— És ha erre nem vagyok képes?
— Akkor legalább légy őszinte — válaszolta Luisa. — Hogy tudjam, mit választok.
Este Luisa újra elindult. Csak ő és az autó. Céltalanul vezetett a gyéren megvilágított utcákon, és érezte, ahogy minden megtett kilométer eltávolítja egy régi énjétől. Attól, aki túl sokat elfogadott, és túl keveset kért.
Egy dolgot biztosan tudott: bármi is történjen ezután, nem fog visszafordulni.
Mert néha az igazi szabadság nem egy új autóval kezdődik.
Hanem egy időben kimondott „nem”-mel.
